Ma reggel egy hentesüzletben voltam. Szép nagy tiszta disznótestek voltak felfüggesztve, s a hentes hozzálátott a feldolgozásukhoz. Olyan tiszta, gusztusos volt az egész. A disznó élete piszokban, materiális módon folyik – falásra van csak gondja. Ha volna öntudata, s ha tudná, mi történik vele a halála után, nagyon kellemesen volna meglepődve. Hogy miután kiszállt belőle a disznólélek, ilyen tiszta és gusztusos táplálék készül belőle — örömet okozva halálában más lényeknek, s ez a belőle készült táplálék majd átszellemül egy gondolattá, egy érzéssé, mely mint a szellem a mennyországban éli tovább éterikus életét. A disznó a mennyországba jut, kár, hogy ezt életében nem is sejti. Valami ilyen fog történni velünk. A disznó testet táplál ki, más emberek életének fizikai folytatása céljából. Mi szellemet táplálunk ki – mely mindennél maradandóbb! A szellem uralma a világmindenségben a legszebb, legfontosabb s legérdekesebb, s ha valaki csak egy atomnyival járult hozzá -az egy beteljesedett életet jelent! Csak most jövök rá, visszatekintve ötven esztendőre, hogy mi a régi Budapesten milyen tisztára orientális életet éltünk, holott azt hittük, beletartozunk Európába. Erről szó sem volt – mi minden formánkban az orienthez tartoztunk. A mongol-arab-perzsa világhoz — nőinkkel, kávéházainkkal, gondolkodásunkkal, egész életformánkkal. Nézd a régi nőket! Egész életük a testiségükkel való törődésben merült ki, a háremhölgyektől csak abban különböztek, hogy fátyol nélkül, tetszésük szerinti időben kimehettek az utcára, de különben egész életük tisztára orientális jellegű volt. Furcsa, hogy ezt csak most látom.
Naplók, életrajzi töredékek