Az emberiség története minden gyerek születésével újra kezdődik – s mire bevégzi, befejezetlenül hagyja a világot. S mivel egyik generáció sem tud tanulni a másiktól — csak saját tapasztalataiból — ezert olyan irtózatosan nehez az előremenés. A technikai haladás megmarad — de az nem ér semmit, vagy csak nagyon keveset, ha szellemileg nem fejlődik az ember odáig, hogy tűrhető életviszonyokat teremtsen ezen a bő és gazdag földön, mely el tudna látni még százszor annyi embert, mint amennyi lakja — ha egyáltalán fontos az, hogy emberek lakják a Földet. J
Most veszem észre először, hogy gyengülni kezd a szemem: már nem látom úgy a női varázst, mint eddig — kezdem őket objektíven látni, ami eddig sohasem történt meg velem!
Mi baj van az amerikai írókkal? Miért maradnak le remek kezdések után? Dreisernek miért kell csaknem homályban dolgoznia? Sinclair Lewisnak színésznek lenni? O’Neillt mi tartja vissza a színpadtól? Mert nincs igazi színpad, amely darabokat követelne íróitól — mert csak bestseller van, vagy semmi, mert annyira kommercializálódott az irodalom, hogy reménytelen finomabb dolgot írni? Az író latolgatni kénytelen: kell-e ez a közönségnek s a mozisoknak? AZ író és a mozi. Ez az állhatatlanság az íróval szemben, hogy nem tartanak ki mellette, úgy látszik, nincs irodalmi közvélemény, kis hitközség, amely számon tartja papjait – nincs kultusza a régi írásoknak, nem veszik újra elő a régi könyveket, csak mindig a friss szenzáció kell. Az író nem kapja meg azt a külső és belső elégtételt, ami a sikertelen, bár finom munkáért is kijár neki, a nem bestsellert lehúzzák a klozeton. Ha egy irodalmat csak aszerint mérnek, hogy mennyi pénzt „csinál , akkor elkezdődik a baj, s az írók korrupciója. A vers nagy hiánya: a költők eltűnése. Pedig a vers esszenciális része az irodalomnak, ez a krémje nyelvi és egyéb szempontból. Ha egy irodalom pusztul, onnan eltűnnek az énekes madarak.