Eltemettük Paul Graetzet – milyen fantasztikus volt ez a gyors eltávozás – semmibelevés — majd olyan sokkom volt, mint I. gimnazista koromban, mikor egy nap nem jelent meg az osztályban a barátom, s harmadnap már a temetésére vonultunk ki – meghalt diftériában; akkor kaptam ilyen sokkot, s onnan származik a hipochondriám…
A krematórium kis kápolnaszerű termében. A német kolónia – akik különben olyan rendkívül gyűlölködők – teljes számban. Toller szép beszéde arról, hogy Paul a nyelvben élt, s amint száműzött lett, tényleg meghasadt a szíve – ez a Toller inkább egy rabbi, egy pap, mint egy író – azután az igazi pap jött, aki szereti művészetét mutogatni, mikor tehetséges emberek vannak jelen. Azután Reinhardt, az öreg professzor, igazán rendkívül megható, amit Berlinről, a Schuman strasséről beszélt – a nagy komikusokról, Bienfeld, Bassermann, Adalbert, s most Graetz, akik hamarabb kidűlnek a sorból, és csak ha a villám így lecsap mellettünk mondta , annak a fényénél látjuk, hol vagyunk; talajvesztetten, hazátlanul, megfosztva igazi lehetőségeinktől — nagyon, nagyon megható volt. … S valóban, micsoda múlt áll mögötte s a többiek mögött – ezt, ami az emberben a legbecsesebb, ami a népre is csak termékenyítő és hasznos – ezt vették el megint egyszer a barbárok – mert a barbárság most belülről tör elő. S azután az a szegény, zokogó Bella, mint a szíven sebzett madár*.
Persze ki sejthette, hol tartott ez a szegény Paul, mert mindenki maszkot visel itt, s nem tudni, mi van alatta – a rettegés, az egzisztenciális pánik, amit oly nehezen visel el mindenki, aki idegenből jött, s nem a maga atmoszférájában él.
* Paul Graetz felesége