Tegnap löncsnél találkoztam Kállay Miklóssal, aki miniszterelnök volt a legnehezebb időben. A németek nyomták – mondja —, hogy végezzen a zsidókkal, küldje el mindet német munkaszolgálatra. Ha egy ilyen ember azt mondja vagy gondolja: egye fene, vigyék el őket – sok százezer ember élete, halála, szenvedése a következmény — ha azt gondolja, talán mégsem kellene ezt csinálni, s valami kifogást mond a németeknek — százezer ember menekül meg – de hogy ilyentől függjön – hogy egy ember aznap mit gondol, hogy érez!, s ez még nem is volt egy vezető ember – csak épp akkor miniszterelnök…
Fellegi Teriről szóló cikkemhez: a művészet azon múlik, hogy egy művész eléri-e azt a belső kielégülést, hogy azokat üdítheti, vidámíthatja, feledteti velük a napi élet gondjait, akik őhozzá tartoznak, vele rokonok, az ő honfitársai – egyek a múltban, az emlékekben, a vágyakban — és a nyelvben. Én azt hiszem, hogy ez az öröm, ez a beteljesülés, a közlésnek ez az elementáris módja pályáján boldoggá tette Fellegi Terit. Mert egészen más dolog a honfitársakhoz szólni, akik a művész minden rezdülését értik, mint a nagy idegen közönséghez, mely nem olvadhat annyira össze a művésszel. Én ezt tudom más területről. Magam is részese voltam úgynevezett világsikereknek, német, francia, angol, amerikai színhazakban. De az az együttérzés, ami szerző, színészek és közönség között budapesti premiereken megvolt — amikor mintha mindenkinek személyes ügye lett volna a bemutató – mindenkori legszebb emlékeim közé tartozik.