Jó két hete nem írtam. Miért? Ha várakozásban vagyok, valami döntés előtt, nem tudok írni. S ezek a napok megfeszített várakozásban teltek el. A film olyan, mint a kaszárnya. Reggel hatkor felkeltik az embert, ott áll az udvaron déli 11-ig, akkor jön egy hadnagy, szalutál s azt mondja: „Pihenj!”
Itt állok a Liszt-scripttel – 10 napja nem mehetek tovább, mert Lubitschnak nem volt ideje foglalkozni vele, s engem nyugtalanít, hogy munka nélkül kapom a pénzt, ehhez nem vagyok szokva. Sürgetni meg nem lehet, mit sürgessek, nekem tulajdonképpen nem fontos, mert ha előbb kész vagyok vele, akkor az alap is megszűnik.
Nincs meg bennem a filmírók mély, igazi szemtelensége, azoké, akik a legnagyobb nyugalommal hónapokig húzzák a pénzt semmiért. Elérni akarok valamit, hogy alapot teremtsek itt magamnak, mert a visszatérést egyelőre reménytelennek látom…
Keményebb kötést kell végre csinálni a munkában s az életben. Nagy hatással volt rám Maugham tegnap olvasott novellája. Igen – ez valami, ez le van téve nemcsak az esztétikusok, hanem minden ember számára. Most valahogy élesen látom az írói szekta hibáit, mióta a szakkönyveket olvasom. Valóban papszerű lények, a betű rabjai, sőt néha éppen abszolúte nem emberiek, a stílus nem tesz jót az emberiségnek. Tulajdonképpen egymásnak írnak, s egymásról való véleményüket rém fontosnak tartják. Formai és kifejezési kérdésekre forgácsolják tehetségüket, nem mint a régi bővérű írók, akik meséltek s anekdotáztak egy velük született és nem túlfejlesztett írásművészettel. Ritka az igazi írás. Filmesek munkamódszere; egyik írótól elveszik s odaadják – vagy nem is adják oda – a másiknak, egész mást íratnak vele, nem engedik, hogy vitatkozásba merüljenek – van benne valami.