Kirándulás Palm Springsbe, autón megyünk Katscherékkal és Várkonyiékkal. Remek út — érdekes, nagyszerű vidék. Narancs-ligetek. Az útfélen óriási pálmák, amelyek olyanok, mint a gubás mezei őrök (elszáradt leveleik a törzs aljáig borítják őket), végre megérkezünk egy különös, hegyek által teljesen körülzárt katlanba — sivatag, csak bozótos homok és kő, semmiféle növényzetnek semmi nyoma. Megérkezünk néhány kis házhoz, megállunk. Rendkívül elcsudálkozom – ez olyan, mint Rekety-tyebürgözd – ez a híres Palm Springs? – mozisztárok mulatóhelye? A társaság nevet. Később aztán bemegyünk a telepre. Hotelek kertekkel. Ilyet még nem láttam – ezt a tenyészetet! -valóságos oázis! – ezt az atmoszférát, az égnek színeit, a hegyeken a fények játékát, amint egy színpadi világításban a reflektor folyton változtatja színeit cinóbervörösből lilába – ezt a különös sivatagi s mégis üdítő levegőt — s ezt a bámulatos komfortot ez igazán egyetlen a világon!
Délután a Tenisz Clubban, olyan homok veszi körül, hogy az autó elsüllyed benne. Uszoda, minden kényelem megint. Lukácsék most építenek itt egy házat — hat hét alatt felépül. Éppen most szállítják a ház elé a pálmákat! Be fogják ásni a homokba az óriási fákat, amelyeket tankon hoznak ide — más jármű nem tud közlekedni a homokban. Az utcán sortban járnak a nők. Fantasztikus világ! Mi minden lehet ebben a sivatagban! Beszélnek egy emberről, aki aranyat talált, s ráépített egy kastélyt…
Másnap csodaszép úton visszajöttünk. Ma reggel a Hollywood Reporterhől tudom meg, hogy a Dietrich-sztorira Van Drutenc szerződtették, aki éppúgy — repülőgépen—jött meg, mint én, hat hét előtt. Mélységesen lehangol a dolog, mert egy nagy sansz ment itt veszendőbe. Milyen bizakodóan írtam Lidónak, aki szegényke azt hiszi, már minden fenékig tejfel. Rosszkedv egész nap.