| Nem szabad ennek a pályának a színházi részében részt venni, mert ez eszi meg az idegeket s dúlja fel az embert – ezt át kell engedni a producernek és a rendezőnek, ez menjen az ő idegeiknek a számlájára. De az embernek az az érzése, hogy különben hibák történtek volna, mint most az Angyalnál, ami körül – a szöveg körül – pokoli küzdelmek voltak a fordítókkal, evvel az operettbálványszerű Boltonnal és a kis bolond Metcalffal. (És a végén nem tudni, nem nekik volt-e igazuk.) Létrejött egy igazán szép előadás, csak az angol színészek csodájából, akiknél jobb, idegmentesebb anyag nincs a világon. Egyik napról a másikra tanulják meg súgó nélkül a szöveget – mindent megcsinálnak — megható emberek — egy nép nagysága a színészein keresztül is tükröződik. Newcomb igazán nagyon jó, nagyon érdekes az egész produkció, jobb, mint amit itt láttunk az utóbbi időkben – egy nagyon jó főpróba, mely után mindenki el volt bizakodva, a legnagyobb mértékben jó premier, mely után a végén tombolt a taps — szóval a dolog külső formáival meg lehettünk elégedve. Nem következett be, amire kényszerképzetesen gondoltam, hogy а II. felvonást végignevetik, s а III. halvány lesz, s mégis, az ütközet nincs megnyerve — gyenge sajtó, mely, úgy látszik, nem akarja látni a színpadi értékeket, s a rossz, karácsony előtti idő, melyet csak egy egészen nagy siker hidalt volna át — nem tudom, e két ingataggal a gyenge producer bírja-e áthúzni az időt, s a darab nem esik-e nagyon le a következő héten. A tanulság: nem szabad egy-egy darabot ennyire mellre szívni, dolgozni kell, s tovább menni! A szerencse az év utolsó negyedében hozzám szegődött, talán átvisz ezen a nehéz zátonyon is, ha nem, jön majd más, ami segít. Az életben annak kell örülni, ami van – lásd, mi lett a vége annak az egyetlen embernek, akinek minden sikerült – Miklósnak. Hogy megnő a halálban ez az egyszerű ember, akiben semmi különös nem volt, csak egy bizonyos jóság. Egy kétségtelen tulajdonsága volt: tisztán látott – szerette ezt felhasználni, mint ahogy a bajvívó forgatja a fegyvereit – szeretett tanácsot adni, s őneki nem volt rá szüksége – nem volt Minderwertigkietsgefühlje* – nagyon erős és biztos és bátor volt. Teóriám nála felmondja a szolgálatot – hogy csak az hal meg, akinek a halálos ítéletét aláírják – ez annyira az életbe belegyökerezett ember volt, hogy rettenetes nehéz a halott térségben elképzelni, a megint az élet misztériuma – mi hát az egész? Ha nem is végokait, de tanulságait kellene értékesíteni, hogy ha már feljöttünk az örök homályból, amelybe visszatérünk, eszméletünk rövid ideje alatt minek tulajdonítsuk a fontosságot, s hogy viselkedjünk, hogy jól érezzük magunkat ebben a kiszámíthatatlan, komplikált életben? Az ember, ez a rendkívül tanulékony állat számon tartja s ezzel kétségbe ejti magát. Felosztja az időt napokra, évekre, percekre, s ezáltal valószínű számítást csinál a saját halála idejére, gonddal és munkával rakja meg magát egy életen keresztül, holott mindez talán merőben felesleges, s elég volna a fizikai létezésnek örülni, s megöregedni észrevétlenül és természetesen, mert a nagy természet szempontjából és a halál látószögéből oly mindegy, hogy milyen úgynevezett civilizációt hoz létre ez a csodálatos perpetuum mobile, ez az energia- és mágnesmennyiség, ami az ember.* (ném) kisebbségi érzés |
Naplók, életrajzi töredékek