Az embernek megváltozik a képekhez való viszonya is csakúgy, mint az olvasmányai, s a zenéhez való ízlése. Ma a Louvre-ban kiábrándultan néztem Mona Lisát. Meghízott és elbutult. Akkor volt tetőpontján, amikor még titokzatos volt. Ma mindent tudunk róla, bután mosolyog. Rembrandt is kevésbé hatott. Esetlen, mogorva Strindberg-fej ! Ellenben el voltam ragadtatva Delacroix-tól és Ingres-től Versailles-ban. Innen lehet megérteni a franciákat. Ekkora gloire-tól nehéz megszabadulni.
Kinyitom az újságot: Ferenczi Sándor meghalt. Huszonöt évvel ezelőtt mint hipochondriás fiatalember mentem hozzá: „Mit fizet?” – kérdezte, s ekkor láttam, hogy a lélekanalízis komoly tudomány. Persze, nagy dolog, de később elhagytam, az ember ismeri magát. Mennyi rengeteg emberi szemetet vitt magával! De nem kell gyászolni, ez egy kiélt élet. Bár az volt a tragédiája, hogy tanítványnak kellett magát tartania*, holott ő is felfedezhette volna az egészet. Pár hónap előtt láttam. Mindig arra számítottam, egyszer kibeszélem magamat vele, hátha mégis rájött már valamire az élet értelméről.
* Sigmund Freud tanítványának