Bródy Sándor tegnap meghalt. Vele igazán az élet egy része szállt sírba, az ifjóságunk évei, melyek különben már külön is meghaltak. Nagy ritkaság volt, olyan, amilyen többet nem is fog teremni – most mások lesznek a viszonyok. Mindenki ismerte, mindenkinek a barátja volt, mindenki bajában részt vett – kisvárosi jelenség, kivétel nélkül ismert Pesten mindenkit! Mert abban a nagy kohóban főtt, ami Budapest volt 1890-től 1914-ig.
Nem lehet analizálni, csak azt lehet kérdezni, mi lett volna belőle, ha le nem töri az a lojalitás… az a kompromisszum, mely benne volt a levegőben, s mely őt, a legnagyobb lázadót kihajlította, s az élet napi örömeire, kéjére utalta. Nem is lehetett ezekben az években egy olyan nagy tehetségnek, mint ő volt, a maga útján menni (hiszen megpróbálta a Fehér Könyv ben), ahhoz több szerzetesi fegyelmezettség kellett volna, s nem olyan keleti természet, mint az övé volt.
Találkozásaim vele. Singer és Wolfner boltja előtt, mikor éhesen néztem a kirakatokat, s őt fiáker várta kint az utcán. A kassai felolvasása.
És azután a premieren sokáig nagyon jó volt hozzá m. Mindig gyanakodtam rá. A pannóniabeli ebédek. Ivánfy. Színházi kritikái. Kíváncsisága. Nagy eredetisége – nagyszerű kifejezési módja. Beszédei. Nagy természet volt. (És mégis: ilyen nihilista mondhatott ítéletet az emberek, dolgok, politikusok, írók felett?)
Igazán egy korszakot zárt le. De csak látszat volt minden – őt nem fogadták be. Nem volt tagja sem a Petőfi, sem a Kisfaludy Társaságnak, de inkább dacból! Surányi és Csathó régen tagok – és ő nem!
Nem akart meghalni! Semmiben sem hitt – részére csak az élet volt, csak az jelentett valamit. Egyéb semmi! Minden erejével és utolsó gondolatával ellene szegült a halálnak – ezért élt olyan sokáig!
Alapjában véve szegény volt, a könnyelműség óriási bájával, de megalázó gondjaival is.
Hogy elhagyták! Mióta adta oda az életét mindenkinek – avégén senki sem maradt mellette, nagy fiai bűneinek kivetítései, az ő tehetsége nélkül.
Végül csak gonosz lett, valami zsidó gonoszság volt benne, rokon a korabeli pesti zsidók lelki rosszaságával (Molnár, Jób összetéve irigységből, gyűlölködésből, meg nem valósult, határtalan vágyakból). Kitűnő beszélő volt. Egy koldusnak, egy condottiére-nek*, vagy fantasztának, egy vidékinek, egy zseninek sajátságos, színes keveredése. A nőket megvetette és gyűlölte. Többször hangoztatta, hogy soha életében nem volt igazán szerelmes. Nem is volt fiatalságában egy-két esetén kívül igazi úgynevezett szerelme, csak alsóbbrendű szexuális élete, mert a nők féltek tőle, tudták, hogy kiadja és elárulja őket, csak pillanatnyira kedvére valók. Nem szerette a tehetségteleneket. Tűrte őket, nyájas is volt hozzájuk néha — de irtózott tőlük. S néha szörnyen bánt velük. (Hiszen, ha nem kellett volna folyton — természeténél fogva is – alkalmazkodnia!)
Margitszigeti kis hotel. Bródy a fürdőben. Igazi török. Majdnem semmit sem olvasott. Mindent kitalált. Darabokat sohasem nézett végig. Olyan volt, ahogy az írókat elképzelik vidéken. Olyan dekoratív, szép, érdekes. A végén már csak sok méreg és rosszaság maradt benne: mindenki ellen! Félig bohóc volt. Ö maga is mutatta, s játszani szerette, hogy nem vesz komolyan semmit.