Este Belmont Theatre: Miss Lulu Bett. Jelentéktelen darab. Pedig a figura jó. Miss Lulu Bett rokon, aki cselédsorban él a nővére házánál — s ez a természetellenes helyzet, amelynek magyarázata a nő félénk ügyetlenségében rejlik, jól van éreztetve, a környezete akarta így, s ő ennek nyomása alatt süllyedt a cselédszobáig. Azonban jön a lovag, aki megváltja a hamupipőkét. Lulu Bett férjhez megy, jómódba jut, új ruhákat és kalapost csináltat magának s otthagyja a családot, amely nehezen nélkülözi a pótolhatatlan személyt, aki minden dolgot elvégzett. De baj történik – Lulu Bett férjéről kiderül, hogy bigámista, van még egy felesége -, és Lulu Bett kétségbeesve visszatér a családhoz s elfoglalja régi helyét. Akad azonban egy másik fiatalember, aki szintén felfedezi Lulu Bettben a kitűnő nőt, s a darab első verziója az volt – s így jelent meg a könyvkiadásban -, hogy az a másik fiatalember aztán szintén elveszi s boldoggá teszi a nőt. A darab evvel a befejezéssel azonban megbukott – a dolog nem volt egészen rendes, egy bigámia fordult benne elő, s egy színházi este — két óra — folyamán a nézők előtt, kétszer ment férjhez a hősnő – nem volt az igazi happy end, amely oly fontos kelléke a középfajta amerikai színdaraboknak. Tehát segítettek a dolgon – úgy csinálták, hogy Lulu Bett férje teljesen jóhiszeműen követte el a bigámiát, azt hívén, hogy első felesége, akitől régen különválva élt, meghalt és kideríti, hogy csakugyan meghalt az asszony, mi több, írást hoz róla, semmi akadálya tehát, hogy Lulu Bettet, aki persze mindig szerette a férjét, újból karjai köze szorítsa. Ez az igazi happy end. Nagy siker.
A „happy end” – az, hogy a színdaraboknak szerencsésen kell végződni, egy óriási giccs, s különösen amerikai specialitás, de amelyik darab úgysem lép fel kivételesebb igényekkel, az inkább csak így végződjön, mintsem egy kényszerített „irodalmi” fordulattal rezignációba vagy tragikumba fulladva – ezt a nyomasztó érzést itt távol akarjak maguktól tartani az emberek.Ismétlem, nem a remekművekről beszélek, nem is a jó irodalmi dolgokról, melyekben egy-egy igazi író világnézése jut kifejezésre – megelevenedett embersorsokról, melyek nem bonthatók ki másképp, mint úgy, ahogy az író érzi s a komoly konfliktusok természetes vonala a sötét színek felé vezet… ezek, a művészet szempontjából, érintetlenül kell, hogy maradjanak… Hanem azt mondom, hogy nekem szimpatikus a nagy életigenlésnek, az általános kedélybeli jóérzés fenntartásának az a jele, mely itt a színpadon is jogát követeli, mert valahogy úgy érzi, hogy a színpad nem önmagáért van, nem is a belekoncentrált művészetért, hanem az életért, az emberekért, akik szerencsések és vidámak akarnak lenni… Tehát minden bajnak legyen vége, a rossz forduljon jóra, jöjjön a pap es adja össze a szerelmeseket, lakodalmat csapjanak, gyerekek szülessenek, „ma is élnek, ha meg nem haltak”, mint a népmesében. (A népmese mindig happy enddel végződik!)
A rezignációk, tragédiák, halálos konfliktusok, összetört életek az igazi művészet opálfényében ragyognak – ez megfelel a rejtelmes életnek -, de a vágyak, a szép álmok, a naiv beteljesülések, a happy endet kívánják, ezt követeli itt az örök optimizmus, amely az élethez, ha már megadatott, kedvet akar csinálni. A literatúra óriási dolog, a sötét tükrök, melyeket a zsenik mutatnak, s melyek az ember fájdalmas életét verik vissza — mert csak abból tudjuk, hogy van és milyen, ha tükrözve látjuk – egyenlőek a teremtés szenzációival -, de egyben a literatúra méreg, mely eleszi a természetes életkedv gyökerét. Európa agyon van itatva jó literatúrával.