A Sancho Pauza főpróbája: nyomasztó volt. Utána mégis tiszta, jó lelkiismeret, hogy becsületes darabot írtam. A premier nagyon zajos, hatásos. A sajtó rosszindulatú, s ostoba. A kritikusok engem mindenáron arra akarnak kényszeríteni, hogy „érdekfeszítő, izgalmas” darabokat írjak, a régi drámai sablonnak engedve. Amint ettől eltér az ember, az nekik mindjárt nem tetszik, nem ezt várták; ahelyett, hogy megértenék s ösztönöznének az új, a művészi keresése felé. Borzasztó népség – ez a mai Budapest -, művészileg a földhözragadt realitás, semmi játékosat, nem naturalisztikusat nem akar elfogadni, pedig ezen az úton kell haladnom. Ebben a darabban sem látták meg, hogy ez végre valami más, mint az örökös házasságtörési komédia s a sablonokba fulladt dráma, mely mintha elvesztené kontaktusát a mai élettel. Bízom és hiszek ebben a munkámban, ámbár meglehet, hogy valóban nincs erőm az ilyesmihez, de mégsem szabad visszatérnem a régihez. Nagyszerű volt Sugár Don Quijote szerepében: hatalmas, egzaktikus, igazi figura, teljesen visszaadta elképzelésemet. Különben ezek a premierizgalmak szinte elviselhetetlenek, s nem gyógyíthatók. A jövőben el fogok utazni előle Bécsbe vagy Pozsonyba, nevetséges ennyit izgatnia magát az embernek.
Naplók, életrajzi töredékek