Premier. Est est az Operában, Bartók Kékszakállú hercege. Nem sokat értek a zenéhez, csak annyit, mint minden máshoz; például régen, mikor alig volt fogalmam képekről rajongtam Van Gogh-ért és Cézanne-ért. Ösztöneimben adatott megérezni, hogy mi a valódi érték. A muzsika annyira felizgat, hogy fáraszt. Ezt éreztem tegnap este is. Körülnéztem a színházban. Tudják-e, hogy a zseni itt megjelent? Ez az abszolút zseni, aki feloldva mondja el azt, amit mi szegények, szavakban akarunk kifejezni. Hogy mondjam meg, hogy a nap süt odakint? Ha sok szót használok, erőltetett lesz. Jó, ha egy új jelzőt tudok találni, a szavak egyforma úton járnak, elkopnak, s nem is kell költőnek lenni, csak ügyesen a kopott szavakat felváltani frissre, ami egy kis ötlet és találékonyság kérdése, és már jó írónak tartják az embert. De hol van ez még attól, hogy azt a bizsergést, amit az élet ad, azt a megnevezhetetlen zsongást kifejezhesse – ezt csak a zenész tudja!
Így talán senki, mint Bartók. S milyen a sorsa! Ez a mű hat évig feküdt. Hogy merték elő nem adni?! Miféle törvény alapján?
Legyünk óvatosak és engedékenyek. Nézzük meg jól, ha új jön. S ha nincs hozzá fogékonyságunk, hallgassunk a finomabb fülünkre.
Alig tapsoltak. Premierjére nem volt tele a színház, ebben az évben, amikor minden hamis szenzációra rohantak az emberek. Mikor Az asszony és a liba sláger volt. Megjegyezni való!
(A Kékszakállú herceg után a Bajazzót énekelték. Oly szimplának hatott, mint Madarász Viktor képei.)
Naplók, életrajzi töredékek