Egy elnöki közbeszólás a Fényes László beszédénél: „Azt hiszem, talán mégsem lehet tűrni, hogy a képviselő úr a magyar népet úgy tünteti fel, mint amely a mindenáron való békét akarja.” Nem lehet tűrni! Hol élnek ezek az emberek, miből vannak?!… Általában ez a magyar politika, ezek a figurák!
Ez a Vázsonyi! Mikor a háború első évében ott ült a kávéházban, mint titkos pacifista, s a Babits versét szavalgatta a fiatal katonáról, s viccet mondott Nagy Endréről, aki megőrült télikabátnak nevezte az olyan írót, aki mikor nyár van, nem tud belenyugodni abba, hogy ne viseljék, s előre tolakodik. Várni kell!… hát ő kivárta! Most a cenzúrát védi a kis zsidó Caesar. Ezeknek az embereknek a hiúsága és hatalomvágya mérhetetlen. Vázsonyin keresztül, akit egész közelről látok és ismerek, lehet megismerni a világ összes többi politikusát. Clemenceau-t és Lloyd George-ot s a régieket mind – nyomorult fajta. Mindig mondom, Isten ments a tehetséges embertől a politikában, mert egyéniségét erőszakolja a népekre, s egy politikus egyénisége nem lehet jó. Hiúbb, mint a színész, meggyőződéstelenebb, mint a hírlapíró. Középszerű, dolgos embereknek kell adminisztrálni a városokat s az államot, úgy mint Svájcban!
Csinálom a Charlotte kisasszony korrektúráját. Ügyes bábjáték. Csak a titkos gondolatokat, a belső érzéseket érdemes leírni. Az író arra való, hogy láthatóvá tegye, amit legbelül mindnyájan érzünk, a láthatatlan dolgokat, s azt, hogy ezek a föld alatti titkaink milyen összefüggésben vannak a valóságos, kifelé mutatott állapotaikkal. Ez az élet kettős, nagy színjátéka, s ebből még alig írtam valamit!
A próbák ímmel-ámmal folynak. Márkus, azt hiszem, nagyszerű lesz. Beregi viszont abszolúte nem tudja az egyenes utat, mindig valami buta komplikációt keres.
Naplók, életrajzi töredékek